„Csak csináld, majd én nyögök helyetted!”

Ezt a mondatot egy héten két délutánon is többször hallom.

Mindezt Gyenes Anikó gyógytornász mondja az egyéni tornáztatásom alatt. Lassan másfél évtizede ismerjük egymást. Először az édesapámat tornáztatta, s foglalkozott az öreggel nagy-nagy tapintattal. Úgy, ahogyan azt az idősebb korosztály elvárja. Türelemmel hallgatta öreges morgolódásait. S ha elvétette az időt, akkor is foglalkozott vele, majd áttértünk arra, hogy Anikó járt át apámat mozgatni. Szép és változatos napok voltak szegény apám életében. A külvilág látogatott el Anikó személyében az órákon. Aztán elment végleg az öreg. Barátságunk maradt.

Másfél évvel ezelőtt már gyakran fájt a derekam – ülő foglalkozás betegsége –, és a csípőm, no, ez meg a tanári hivatás velejárója, hiába 90 perces előadásokat tartani fizikailag sem könnyű egy ötven fölötti embernek. Kezdetben csak a mágneságyra jártam. Igen ágyrajáró voltam. S miután négy-öt alkalom után kevésbé fájt a derekam, a csípőm, a térdem, ráadásul még frissebb is voltam, feltettem a kérdést, tornáztatna-e. Elvállalt. A testmozgással soha nem voltam jóban. Az első alkalmak, hát erről jobb nem is beszélni. Még a karjaim emelgetése is akadályokba ütközött. Ha ő a jobb karomat akarta mozgatni, akkor a balt nyújtottam. Minden hibát elkövettem, amit a gyerekek az óvodában már biztosan tudnak. Iszonyatos türelem kellett hozzám, talán a múlt idő használata nem is helyes. Csak egyszer mondta: „Laci bácsi (az apám) lényegesen ügyesebb volt nálad.” No, ez kellett a lelkemnek! „Már itt is összehasonlítanak vele!” – gondoltam haragosan.

Szóval alapvetően lusta és tehetségtelen vagyok, s a mozgás örömét még nem igazán éltem át. Azonban ha elkezdek valamit, akkor szeretek eredményt elérni. Ezért majd’ minden hétfőn és szerdán este velem zárja 11 órás műszakját Anikó. Még akkor is van lendület benne, lelkesedését szeretné átadni, kedvesen biztat. Időnként szigorú, fizikai erejét is beveti, hogy merev derekamat megmozgassa. No, ilyenkor legszívesebben visítanék. Könyörgök: „szállj le rólam!” – S jön a szokásos válasz: „Csak csináld, majd én nyögök helyetted!” Erre már válaszolni sincs erőm. Lassan múlnak a másodpercek, már levegőt is alig kapok, amikor egy távoli hang így szól: „Már mozdult egy kicsit!” Neki ez kicsi? Rólam folyik a víz, s ő egy kicsivel is elégedett. „Anikó, nem akarok a 2008-as olimpián indulni!” – fújtatom. „Pedig minden esélyed meg van rá!” – Ez az abszolút dicséret.

Ma már vannak kedvenc gyakorlataim. Jó a bordásfal előtt állni, függeszkedni, s még jobb a színes óriáslabdán ülve egyensúlyozni. Magam is érzem, hogy van változás. Lényegesen ritkábban fájok. S ez nagy eredmény!

A foglalkozásba belefér egy-egy érdekes sztori, sikertörténet. Nyitott, alapvetően derűs, optimista ember Anikó, aki minden gesztusával ezt táplálja a betegeibe, kezeltjeibe.

Hogy frissebb vagyok, azt neki köszönhetem, hogy nem várok buszra egy-két megálló miatt, azt is ő táplálta belém. Szóval nagyon nehéz, de érdemes a követelményeinek megfelelni! S bizony egy-egy kihagyott alkalom után minden gyötrelem újra kezdődik, de megéri. Megéri fizikailag és lelkileg is.

Budapest, 2007. december 16.                  Feri